2014. augusztus 24., vasárnap

#díj

Köszönöm szépen a díjat Dorothy Large-nak!
Mivel ez az első díj, amit teljesen saját blogra kaptam, nagyon meglepődtem. Szóval ja. Izé.
De tényleg! Na, mindegy is. Kezdődjön is a "rituálé"!

Hmm.. Jól néz ki!
Dolgok magamról:
- Mindenféle zenét meghallgatok.
- Szeretem a kávét. (Nem a hatásáért, hanem az ízéért, ezért leginkább koffeinmenteset iszok.)
- Most ez megy nálam. Hihi.
- Nekem igenis tetszett a Légy jó mindhalálig!

Válaszaim:

Hogy telt a nyarad?
Egészen jól... Olyan semmittevősen. :D Párszor találkoztam osztálytársaimmal, barátaimmal. Voltam EFOTT-on és Top Gear Live Shown... Ezeken kívűl semmi extra nem történt. c:

Miről szólt az első történeted, amit papírra vetettél?
Hűha... Már nem emlékszem rá. :'D Biztosan valami fanfiction lehetett. >_>'

Mit teszel, amikor elszáll az ihlet?
Könyvet olvasok, animét vagy filmet nézek, zenét hallgatok. Esetleg mások munkáit elemzem. Ilyesmik. :3

Ki az a személy, aki eddig a legtöbbet segített az írás terén?
Hm... Talán te voltál az, Dorothy. :D Nem szoktam nagyon segítséget kérni, igyekszem magamtól megtalálni a megoldást. Vagy kiguglizom, hogy mit kell tennem, ha nincs ihletem.

Kérdéseim:

Mi adta az ötletet a történetedhez?
Milyen zenét szoktál hallgatni írás közben? Ha nem hallgatsz, miért nem?
Melyik könyv volt rád legnagyobb hatással?
... És melyik film?

Akiknek küldöm:

Nos... Majd ha találok még, akkor mindenképp frissítem! :D

Thanks~

2014. augusztus 12., kedd

#off

Sziasztok Bubik!
Hűha... Túlléptük az első tízest! *tücsök ciripelés* *tapsvihar*
Mostanra egy kis meglepetéssel készültem nektek, egy "off" bejegyzéssel, amiben egy kicsit jobban megismerkedhettek Kenma fura észjárásával gondolataival. 
Remélem tetszeni fog nektek! 
Puszi, Eszti Sz.


Kenma

Erősen szorítom magamhoz Lettet, és nem hagyom szabadulni. Bár, nem mintha akarna, vagy ilyesmi. Szerencsétlen reszket az idegtől, szerintem már az összes érzékét elvesztette az elmúlt pár percben, azt se tudja, hogy hol van, hány óra, vagy egyáltalán, ki is vagyok én, aki szorongatja. Hiszen akkor már réges rég ellökött volna magától... Amit (csak) a jelenlegi helyzetben jogosnak tartanék. 
Pedig sose tennék ilyesmit! Mármint... Igen, ha egy icipicit is elvesztem a fejem, hajlandó vagyok egy kicsivel többet is tenni egy emberrel, mint sem hogy csak megcsókolom őt. Nem, nem csúnya dolgokra gondoltam, hanem arra, hogy képes lennék megenni a lelkét is az illetőnek. Na mindegy.
Alexre eléggé pipa vagyok, amiért így elijesztette tőlem a józan Lorettát! Csalódottan hajtom fejemet a lányéra, aki erre még jobban hozzám bújik. Testem megremeg, és átjárja a melegség. Meglepődve pillantok Lettre, akire ismét rájön a sírás. Hirtelen arra gondolok, hogy csókkal kellene vidítani, de nem használhatom ki őt... Ő nem ezt érdemli! Talán egy tipikus jófiú, talán egy sportember, egy iskolaelső. Lehet... De valami mégis azt súgja, hogy ő nem erre vágyik...
Loretta úgy tűnik, kezdi összekapni magát, mivel egy kicsit eltol engem. Széles vigyort varázsol magára, bár szemei még vörösek. 
- Azt hiszem, ideje lenne hazamennem. A bátyám már biztosan aggódik értem - szól látszólag vidáman.
- Értem - bólintok, miközben halvány mosoly húzódik arcomra. - Hazakísérjelek? - érdeklődöm bátortalanul, mire csak keserűen ingatja fejét.
- Szükségem lesz egy kis egyedüllétre...
Hátrébb lépek, és keresem a szemkontaktust, de a lány csak fejét lehajtva próbálja takarni az amúgy is egyértelmű érzelmeit. Elindul, én meg csak sután intek utána. Barom vagy, Kenma... Egy igazi barom!

Igazából sose gondoltam volna, hogy ezt jelenti embernek lenni. Hol kedvesek hozzád, hol átkozottul bunkók, mégis... Mégis valahogy a dolgok mindig pozitívra fordulnak. 
Most egy padon ülök, és elmélkedem. Őszintén szólva gőzöm sincs, hogy mégis hol a francban lehetek, de egészen kellemes kis hely. Élvezem, ahogy a nap meleg sugarai az arcomat simogatják, és hallgatom az emberek beszélgetéseit, megnyílvánulásait. 
Szerelmes vagyok.
Magam elé bámulok, valami bamba mosollyal a képemen, és megpróbálom elképzelni az arcát. Ajkai ívét, szemeinek vágását, színét, bőrének fehérségét. Akarom. 
Még most is érzem édeskés ízét a számban. Ahogyan megérintett. Vágyom rá.
De nem tehetem! Sajnos minél többet kapok belőle, annál jobban szeretném, hogy az enyém legyen.
Végül felállok, és útnak indulok Alexék felé. Beszélnem kell vele! Ezt nem hagyhatom annyiban!
Kavicsokat rugdosok, zsebredugott kézzel. Néhány lány lelkesen súg össze mögöttem, és valami olyasmiről beszélnek, hogy "Milyen jól néz ki ez a srác!" meg "Olyan jól vonzó ebben a nadrágban! Olyan formás a feneke!". Fülig elvörösödve nézek feléjük, aztán sóhajtva fordulok vissza. Ciccegve ingatom meg a fejem. Idegesítőek...

Alexék lakása előtt állva kifújok egy adag levegőt, majd becsengetek. Lily nyit nekem ajtót, majd beinvitál. (Lily Alex nővére, aki azóta neveli őt, mióta a szüleiket megölték.) A szőkeség a kanapén ül, és tévét néz. Tudomást sem vesz rólam, csak mordul egyet, aztán csatornát vált.
- Ne legyél már ekkora paraszt! - motyogja egy picit idegesen Lily, mire bíztatóan intek neki, hogy hagyja csak.
Lily meghúzza Alex haját, majd a konyhába slattyog. Rutinból azt kérdezi, hogy szomjas vagyok-e, de aztán kínosan röhögve kivesz a hűtőből egy doboz kólát.
- Bocs - dobja nekem, mire felnevetek. 
- Ugyan... - kuncogva felbontom az italt, majd mohón belekortyolok. Odasétálok Alex mögé, s államat fején pihentetve próbálom kitalálni, hogy mi megy a tévében. Ő csendben tűri tevékenykedésemet, de érzem, hogy nehezen bírja visszafogni magát. Puffogva próbál megütni, de elkapva csuklóját suttogom fülébe:
- Féltékeny vagy? 
Alex megremegett, aztán kipirultan fordult felém.
- Számodra mi a franc olyan érdekes, hogy ennyire akarod őt? - csikorgatja fogait.
- Nem tudom - vállatvonva engedem el őt, majd leülök mellé. - Minden esetre csak azt akartam tudni, hogy tetszik-e neked. Mert ha nem - vagy legalábbis ezt mondod -, akkor nekem szabad a pálya, igaz? - dőlök hátra. 
- Igaz... - ért egyet velem savanyú arckifejezéssel, majd ismételten csatornát vált. - Az istenit neki, itt egy normális adás sincs? - vágja földhöz a távirányítót. Csend. Végül egymásra nézünk, és egyszerre röhögünk fel. - Jó újra látni, Kenma! - félmosollyal bokszol vállamba.
- Téged is, Lex - bólintok nevetve. Lily vigyorogva néz minket, majd csatlakozik hozzánk. 
Beszélgetni kezdünk, mint a "régi szép időkben". Ahh, igen... Amikor még mi hárman voltunk London rettenthetetlen nyomozói. Szép kis idők voltak azok, de már soha nem lesz olyan minden, mint régen volt...


plusz...

*a srácok chatelnek*
kenma.014: hello! :3
alexander.folet: Kenma, minek csináltál groupchatet?! 
lettie1221: Sziasztok! c:
*2 perccel később*
alexander.folet: KENMA!
kenma.014: tessék?? (・□・;)
alexander.folet: Válaszolj a kérdésemre! Minek csináltál groupchatet?!
lettie1221: Mi újság, Kenma? ^^"
kenma.014: semmi különös~ veled, Lett? (((o(*゚▽゚*)o)))
alexander.folet: Válaszolj már, jézusom! 
lettie2112: Velem se sok.~ Mi jót csinálsz? :3c
kenma.014: fogat mosok..~ mindjárt küldök képet! ヾ(@°▽°@)ノ
lettie2112: Öhm.. Okés! :'D
kenma.014: kenma.014 képet küldött
selfie~ (/・0・)














kenma.014: naaaa, milyen lett? (*≧▽≦)
lettie2112: Aranyos! ^^
kenma.014: köszönöööm! (´∀`)♡
alexander.folet: Kinyögöd még ma, hogy mit akarsz, vagy léphetek?
kenma.014: most m'ér' vagy ilyen gonosz? ・゜・(ノД`)
alexander.folet: Nem vagyok gonosz, csak mondd már el, hogy mit szeretnél!
kenma.014: öhhh.. elfelejtettem, bocsiii~ ヽ(´~`;)
alexander folet: Te tiszta hülye vagy! :'D Na én léptem, sziasztok!~
lettie2112: Szia! c:
*alexander.folet offline*
kenma.014: ...
lettie2112: ??? Mi a baj?
kenma.014: ...
lettie2112: ?
kenma.014: csak szerintem nagyon nagy barom Alex? (*´_ゝ`)
lettie2112: Hm... Hadd gondolkozzak... Nem, nem csak szerinted! ┐( ̄ヮ ̄)┌
kenma.014: akkor jó...~ nincs kedved átjönni egy kávéra? (〃 ̄ω ̄〃ゞ
lettie2112: Dehogynem! Hol találkozzunk? :3c
kenma.014: megyek érted. na pápá~ (⁎ ✪͡ ◡͐✪͡ ⁎)ノ”
*kenma.014 offline*

Alex

- Basszus! - köhögtem fel, mert félrenyeltem a kólámat. - Te áthívtad hozzánk? - pislogtam Kenmára meglepődve.
- Ahuuum! - vigyorodott el elégedetten, amiből azonnal levágtam, hogy mit tervez. Elismerően bólintottam, majd széles mosoly húzódott arcomra. Összecsaptam tenyereimet, s így szóltam:
- Hát kezdődjék a kínzás! - Pusztultunk a röhögéstől, szerencsétlen Kenma már kétrét görnyedt, annyira fájt a hasa. Hm.. Király ötlet! Szívassuk meg Lettet... Ezt még ő is élvezni fogja! Vihogva álltam fel a kanapéról, majd Kenmára kacsintottam, aki még mindig vigyorogva felállt, és elindult a mit sem sejtő Lorettáért... 

Folytatása következik évek múlva hamarosan...
Szép napot!

2014. augusztus 11., hétfő

#10




Egyszer csak megállított, s maga felé fordított. Elmosolyodott, és lehunyva szemeit odahajolt hozzám, aztán megcsókolt.
Meglepődtem. Lefagytam. Nem tudtam hirtelen mit csinálni, csak élvezni a pillanatot. Mintha elrabolta volna a szívem, ami hevesen vert. Vörös fejjel szakadtam el tőle, ő pedig elégedett vigyorral mért végig.
- Gyönyörű a lelked - mondta ragyogó szemekkel, mire megszédültem.
Amint jobban lettem, körülnéztem. Alex ott állt, döbbent fejjel. 
- Mi a...? - nyögte ki hitetlenkedve. Basszus. Ez szép lesz.

Mivel Kenma tudomást sem vett Alexről, ismételten ajkaimnak nyomta övéit. Ez már annyira "szenvedélyesre" sikerült, hogy teljesen elsötétült előttem a világ, és összeestem. Csak arra emlékszem belőle, hogy az egész testemet valami melegség járta át, amibe beleremegtem. Aztán végül hangos ordibálásra ébredtem. Alex kipirultan kiabált a - szinte - teljesen nyugodt Kenmával, akinek az ölében feküdtem. Már nem a belvárosban voltunk, hanem egy eldugottabb, parkosított helyen. Alex idegesen túrt a hajába, Kenma meg csak vállatvonva nézett le rám.
- Áh, tehát felébredtél - mosolygott kedvesen. - Jobban érzed magad? - kérdezte egy kicsi aggodalommal a hangjában.
- U-uhum - nyöszörögtem. Nagyon fájt a fejem, és bele tellett pár percbe, mire felfogtam, hogy hol is vagyok.
- Nagyszerű... Nagyszerű! - tárta szét karjait kínosan röhögve Alex. - Őt is hülyítsd meg! Gratulálok! Persze, persze... Aztán te meg majd rinyálsz nekem, hogy "de nem akartam eladni neki a lelkem brühühü"... - parodizált ki, mire hirtelen felálltam, és kezet emeltem rá. Majdnem megütöttem, de Kenma még időben lefogta a csuklómat. Olyan erős volt a szorítása, hogy majd' belekönnyeztem.
- Igazad van... Ezt terveztem. - Kenma hangja mélyebb volt a szokottnál és rekedtesebb, szemei villogtak. Nagyot nyeltem, majd elengedte a kezem. Lehajtott fejjel fordult sarkon, s zsebredugott kézzel indult el. Mintha téged is megcsókoltalak volna, Alexander... - gondolta magában röhögve a fiú, mire kíváncsian kaptam fel a fejem.
- V-várj! - kiáltottam utána bátortalanul. Amikor hátrafordult, hirtelen nem tudtam mit mondani, így csak zavartan néztem szemeibe.
- Ezek után még szóba állnál velem? - nevetett fel nyersen. - Érdekes egy lány vagy, Loretta Maison. Más már rég felpofozott volna engem...
- D-de... - Igazából nem nagyon volt ellenérvem. Igen, egy belső hang ott kiabált, hogy "hagyd már őket a francba", de sajna sikertelenül. Így inkább csak értetlenül fordultam Alex felé. - De miért lenne baj, ha eladnám a lelkemet? Akkor talán haszonosabb nyomozó lennék. Hiszen te is megtetted... - szóltam picit durcásan.
- Az más - legyintett ingerülten, miközben nagyot sóhajtott. Pislogva meredtem rá, aztán megráztam a fejem. - Figyelj... Furán érezted magad a csók közben, igaz? - tette fel a kérdést türelmetlenül, mire bólintottam. - Na igen... És ez miért van? Na miért? Mert démon! Könnyedén manipulálhat téged, akár egy nyamvadt nyálcserével is! Ebből áll az élete, hogy lelkeket zabál! Ez nem jut el a csöppnyi agyacskádig, Maison?!
Válaszra nyitottam a számat, majd ajkamba haraptam. Féltékeny vagy... Feldúltan indultam ismét neki annak, hogy "most már végképp befogom a száját". Jól irányzott ütés lett volna, akár be is törhettem volna az orrát, ha Alex ki nem védi a támadásom. Hegyes körmeivel alkaromba markolt, mire felszisszentem. Ezek után bal oldalról próbálkoztam, immáron sikeresen. Dühösen kiáltott egy aprót, és orrához kapott.
- Te kis... - morogta, s szemei vörösbe borultak. Kenma igyekezett minél hamarabb elrángatni onnan, még mielőtt bajom eshetett volna. Végül amikor megálltunk, megkönnyebbültebben eredtek el a könnyeim. A fiú csak magához szorított, és csitítgatni kezdett. Hajamat simogatta, dallamokat dúdolt nekem, amitől lenyugodtam. Bár még szipogtam, de a sírásom elállt. Őszintén szólva rohadtul ideges voltam, legszívesebben csak sikoltottam volna egyet, majd kirohantam volna a világból. De nem tehettem. Sose tehetem meg. Egy idő után (sajnos) mindig rájövök, hogy nem is lett volna sok értelme, hiszen attól senkinek nem lesz jobb, ha csak úgy elfutok a dolgok elől... Még nekem se.

2014. augusztus 4., hétfő

#9





- Megnézem a helyszínt - közölte Alex. Nem sokkal utána kijött belőlem minden.
- HOGY MERTÉL FELROBBANTANI EGY ÁRTATLAN EMBERT?! - szegeztem a kérdést Kenmának. - És Alexander.. Mi ez a durcizás, huh? Ne tegyétek már itt az agyatokat, jézusom! - temettem tenyerembe az arcom. - Ti teljességgel idióták vagytok. Ha Dave nem játszaná most a megszállottat, már itt se lennék - motyogtam idegesen.
Alex zavartan túrt a hajába, Kenma meg nevetgélni kezdett. Egyszerűen nem tudtam mire vélni ezt a kettőt. Ezek vajon tényleg meghibbantak?

Sarkon fordultam, s elindultam. Hogy merre, azt magam sem tudom. Végül Kenma jött utánam, majd belémkarolva kezdte vidáman ecsetelgetni, hogy ő mennyire szereti a hőséget. Némán tűrtem a hülyeségeit. Nem lehetett ezzel már kezdeni semmit, így csak magam elé bámulva koptattam az aszfaltot. Körülbelül húsz percnyi séta és egy kis taxizás után - ami nekem minimum két órának tűnt -, megérkeztünk egy igen kellemes helyre. Kenma mosolyogva terelgetett be, majd leültetett egy eldugottabb asztalhoz.
- Naaa, hogy tetszik? - kérdezte csillogó szemekkel, mire elnevettem magam. Tényleg ilyen lenne...? - Remélem jól fog esni egy kis kávé! Ugye nem baj, ha meghívlak? - pislogott.
- Öhh... Nos, szerintem egész jó - meglepődve néztem a fiúra. - N-nem, nem baj... Köszönöm szépen!
- Latte vagy jegeskávé?
- Lattét, légyszi... - Nagyot sóhajtottam, majd hátratőltem a székemen. Alig telt el a napból pár óra -mióta felkeltem -, mégis hullafáradtnak éreztem magam. Valószínűleg ezt Kenma is észrevehette, mivel sötét szemeivel engem fürkészett.
Igyekeztem nem belebonyolódni hosszabb társalgásokba. Hiszen alig ismerem őt! Semmi közöm hozzá! Mondjuk Alexhez se túlzottan... Hasonló gondolatokkal a fejemben néztem ki az ablakon. Rohanó emberek kosztümben és öltönyben, papírkupacokkal, aktákkal, táskákkal. Sok errefelé az ügyvéd és az irodai dolgozó. Én magam viszont soha nem vállalnám el ezek után egyik munkát se.
Hogy őszinte legyek, kicsi koromban mindig is hasonló helyen akartam dolgozni. Mint az régebben kiderült, pont ügyvéd szerettem volna lenni. Hogy miért vonzott ez az állás? Nem tudom. Talán azért, mert mindig is az érvelés felé hajlottam, s mert mindig is emberekkel akartam foglalkozni. Sokszor képzeltem el azt, hogy testhezálló szoknyában, blézerben és szemüvegben állok majd a vádlott előtt, és határozottan kérdezem ki őt az esettel kapcsolatban, az esküdtszék szeme láttára. Gyakran játszottam ilyet a bátyámmal, aki hol lelkesen, hol unott arccal segített be a kedvemért a kapott szerepével.
A bátyám, David. Mindig is benne bíztam meg a legjobban. Ő volt számomra az egyetlen, aki meghallgatott és segített. A szüleimtől eléggé eltávolodtam az évek folyamán. Igazából gőzöm sincs, miért. Jók voltak hozzánk, és mindent megadtak nekünk, ami egy gyereknek szükséges. Szerető család, biztonságos otthon. Talán a Daviddel való szoros kapcsolatom tehet erről. Lehet...
Sötét hajú társam még mindig engem figyelt. Egy hosszabb szünet után ismét megszólalt:
- Szép a hajad. Volt ennél hosszabb is? - érdeklődött kedvesen.
- Köszönöm. Hát, nem hinném... - gondolkodtam el egy pillanatra.
- Honnan ismerted meg Alexet? - váltott hirtelen témát.
- Hogy honnan? Öhh... Tegnapelőtt éppen suliba indultam, amikor meghallottam, hogy valaki sír. Alex ott ült a földön, tiszta vér volt, és valamiről magyarázott... Vért akar! Meg fogunk halni! Hülye emberiség... Ilyesmi - húztam el a számat.
- Értem - bólintott. - Na de én nem róla szeretnék beszélni, hanem rólad! Mesélj magadról egy kicsit! - pillogott rám lelkesen. Végülis, ő kért meg arra, hogy Alexről magyarázzak, nem?
- Huh... Okés.
Nagy nehezen belekezdtem a történetembe. Honnan jöttem, hová tartok. Otthonról és sehova. Mi a célom, miket szeretek. Kiismerni az embereket, sok mindent. Igazából értelme sem volt az egésznek, de Kenma csak hallgatta, hallgatta, és hallgatta. Teljesen lenyűgözték a szavaim. Egy idő után viszont félbeszakítottam a monológomat.
- Tényleg ennyire érdekel a dolog...? - ráncoltam a homlokom.
- Igen! Nagyon szépen fogalmazol! Kár, hogy nem ismertelek meg hamarabb! - szólt ámélkodva, mire zavartan fordítottam oldalra fejemet.
- K-kösz. Kedves vagy - böktem ki.
Egy pillanattal később Kenma felpattant, s a kávéink árát az asztalon hagyva kihúzott a helyiségből, majd az utcára érve beszívott egy adag friss levegőt.
- Sétáljunk! - fogta meg a kezem.
Hezitáltam egy kicsit, aztán bólintottam, hiszen nem ártott egy kicsit kiszellőztetni a fejem. A fiú hatalmas lelkesedéssel nézegette az épületeket, s gyakran kérdezgette róluk, hogy mi célt szolgálnak. Egyszer csak megállított, s maga felé fordított. Elmosolyodott, és lehunyva szemeit odahajolt hozzám, aztán megcsókolt.
Meglepődtem. Lefagytam. Nem tudtam hirtelen mit csinálni, csak élvezni a pillanatot. Mintha elrabolta volna a szívem, ami hevesen vert. Vörös fejjel szakadtam el tőle, ő pedig elégedett vigyorral mért végig.
- Gyönyörű a lelked - mondta ragyogó szemekkel, mire megszédültem.
Amint jobban lettem, körülnéztem. Alex ott állt, döbbent fejjel.
- Mi a...? - nyögte ki hitetlenkedve. Basszus. Ez szép lesz.

2014. július 26., szombat

#8






- Bizony ám - emeltem tekintetem az égre. - Gondolom jó pár évvel le vagyok maradva tőled ilyen szempontból..
- Na, ezt aztán jól látod - röhögött ki, mire oldalba böktem. Végül metróra kellett szállnunk, amit nem bántam.. Szeretem a tömeg közlekedés ezen fajtáját. Miután kiszálltunk, egy roppant érdekes alakba ütköztünk bele..

Hosszú percekig méregettük egymást. Szemébe lógó, sötét haja volt. Hideg tekintetével bárkit megijesztett volna. Egy idő után a fura srác azonban elröhögte magát.
- Nem hittem, hogy pont egy metrómegállónál foglak újra látni - szólt a fiú.
Alex csak grimaszolt egyet, aztán bemutatott minket egymásnak:
- Lett, ő itt a démon, akivel leszerződtem. Kenma, ő itt Loretta Maison..
- Örülök, hogy megismerhetem, Miss Loretta - hajolt meg.
- Az egyik japán utam során ismertem meg ezt az idiótát - mutatott Kenmára. - Sajnos egyszer megitatott velem egy üveg szakét, aztán... Eladtam neki a lelkem - vont vállat. - Végül is, jól jártam vele. Kaptam pár év pluszt.
Némán hallgattam, ahogy ezek ketten elsztorizgattak.
Milyen szinten utálod? - kérdeztem Alextől, de nem tőle kaptam a választ.
- Remélem, hogy inkább szeret engem, mert ha nem, akkor nagyon szomorú leszek - biggyesztette le alsó ajkát Kenma, mire égő fejjel fordultam el.
- Az szar ügy - indult el Alex az egyik lépcső irányába. - És akkor most velünk szándékozol tartani? - kiáltotta Kenmának, vissza se fordulva.
- Mondjuk.. Hé, Loretta. Nem tűnsz idevalósinak - csattogtatta rágóját.
- Hát, ezt jól látod.. Amerikai volnék - indultam el Alex után.
Némán baktatott mellettem, zsebre dugott kézzel. Élvezettel nézegette a körülöttünk lévő embereket, amíg Alex előttünk durrogott magában. Hála az égnek hamar odaértünk a rendőrségre, mert nagyon nehéz volt "megválogatni a gondolataimat".
- Ennyi? - csapta le a vékony aktát a kapitány elé. - Most a szokásosnál is rosszabbul teljesített a csapata, Mr. Smith.
- Te csak ne kötekedj, kölyök! - állt fel az asztaltól dühösen. - Takarodjatok innen, ne is lássalak titeket. Azt csináltok, amit akartok - legyintett idegesen.
- Szuper, köszönjük - mosolyodott el bájosan. Felvette az aktát, majd felénk fordult. - Kimegyünk a helyszínre, aztán kérdezősködünk az ott lakóknál. Örülnék, ha addig összedobna nekem pár házkutatási parancsot - szólt vissza a kapitánynak, majd kisétált az irodából.
- Néha borzalmas tudsz lenni - állapítottam meg.
- Na látod, ebben igazad van - nevetett fel Kenma. - Lett, nincs kedved meginni velem egy kávét a "műszak után"? - mosolygott rám.
- Végülis.. Miért ne? - pislogtam meglepetten.
Alex tovább folytatta a duzzogást. Amint kiértünk az utcára, fogott egy taxit.
- Ezzel most jobban járunk - magyarázta hátrafordulva a jobb egyből. - A Lincoln Roadra, legyen szíves - intett a taxisnak, aki erre csak bólintott egyet.
Kinéztem az ablakon, és a szembe jövő autókat bámultam. Kenma beszélgetni próbált velem, de nem nagyon járt sikerrel. Eszerűen nem volt kedvem semmihez..
Amikor kiszálltunk a kocsiból, Kenma karon ragadott, és elhúzott az egyik házhoz. Nem értettem, hogy mit akar, aztán hirtelen robbanásra lettem figyelmes. A hang felé fordultam, és riadtan vettem tudomásul, hogy a taxi, amivel jöttünk, lángokban áll. Alex a földről tápászkodott fel, de a sofőrt sehol nem láttam. Bent ég. A szám elé kaptam a kezem, és elfogott a hányinger. Nagy nehezen rávettem magam, hogy odamenjek Alexhez, és érdeklődjek a hogyléte felől, de egyszerűen nem tudtam mást csinálni. Teljesen lefagytam. Aztán meghallottam, hogy valaki nevet. Hogy valaki majd' meghal a röhögéstől. Akkor jöttem rá, hogy mi a különbség egy démon, és egy ember között. Egy démon nem ismer lelkiismeretfurdallást egy ember megölése után.
- Kenma! Mit mondtam neked a robbantgatásról? - sóhajtotta Alex, mintha ez csak valami kis apróság lett volna.
- Hogy nem szabaaad - fújta fel arcát. - De nem nagyon tudtam magam kontrollálni. Annyira idegesített a jelenléte - billegett vidáman.
- T-te... - szörnyülködve néztem a még mindig lángokban álló roncsokat. - De ezt mégis...
Szép lassan megjelentek az ottani házak lakói. Valaki rémült volt, valaki a tűzoltókért imádkozott, hogy minél hamarabb kijöjjenek. Én meg csak álltam ott, a srácokkal az oldalamon.
M-most mégis mit fogunk csinálni? - aggodalmaskodtam.
- Szétnézünk - vont vállat Alex.
Zsebre dugott kezekkel indultak neki a srácok az "illegális házkutatásoknak". Sokban hasonlítanak. Némi habozás után én is mellettük lépkedtem.
- Nem látnak minket, igaz? - kérdeztem halkan.
- Igen.. Ne aggódj, ezt én kezelem, nem kell vele törődnöd - mutatott magára hüvelykujjával Kenma.
- Ha te mondod - zártam le a témát. A történtek után elhihetitek, hogy nem sok kedvem volt megszólalni.
A házkutatás eléggé unalmasnak bizonyult.
- Alex, mégis mi a francot csinálunk itt? - nyafogta Kenma a kanapén nyújtózkodva.
A szöszi csak felmordult, és tovább szöszmötölt. Én hamar meguntam a szenvedésüket, és minden magyarázat nélkül kisétáltam a házból. Kenma hamar utánam jött, aztán végül Alex is.
- Megnézem a helyszínt - közölte Alex. Nem sokkal utána kijött belőlem minden.
- HOGY MERTÉL FELROBBANTANI EGY ÁRTATLAN EMBERT?! - szegeztem a kérdést Kenmának. - És Alexander.. Mi ez a durcizás, huh? Ne tegyétek már itt az agyatokat, jézusom! - temettem tenyerembe az arcom. - Ti teljességgel idióták vagytok. Ha Dave nem játszaná most a megszállottat, már itt se lennék - motyogtam idegesen.
Alex zavartan túrt a hajába, Kenma meg nevetgélni kezdett. Egyszerűen nem tudtam mire vélni ezt a kettőt. Ezek vajon tényleg meghibbantak?

2014. július 20., vasárnap

#7





Felkaptam az egyenruhám, és kisiettem a lakásból. A táskámban csak a pengém, a mobilom meg a vázlatfüzetem volt. Nem vacakoltam a bepakolással. Jó az úgy.
Az osztályterembe beérve Alexet kerestem a tekintetemmel, de nem találtam. Azt hittem, késik egy picit, de miután kicsengettek az első óráról, csalódottan hagytam fel a várakozással. Vajon hova ment?


Az osztálytársaim semmit nem szóltak a tegnap történtekről. Mintha nem is ide járt volna Maxwell. 

Őszintén megvallva rossz volt egész nap csendben ülni. Senki se szólt hozzám, nem érdeklődtek Alex felől sem. Milyen édesek - gondoltam gúnyosan.
A negyedik óra matek volt. Azt hittem, hogy helyben elsírom magam. Húsz perc után rájöttem, hogy meg kéne próbálnom beszélni Alexszel. Először SMS-t írtam. Semmi. Facebook. Semmi. Végül a "telepatikus társalgással" próbálkoztam.
A rohadt életbe, hol a francban vagy már, te szerencsétlen? - a "hangomon" eléggé erződhetett az, hogy aggódom a fiú miatt. Normál esetben ezt erősen tagadtam volna, de..
Heh..
- ALEXANDER! - visítottam fel.
Hé, halkabban má..~ Vagyis, mindegy.. - kuncogott fel.
M-miért?
Mert kialakítottál egy védőburkot a szomorkodásoddal. Ez egy jó módszer, de óvatosan bánj ve..~
- Tehát ha normálisan kommunikálok, azt sem veszik észre? - szólaltam meg.
Körülbelül. De mint mondtam, óvatosan. Ha jól vettem észre, most már nem vagy annyira bánatos. Hiszen "végre megvagyok", nem igaz, hercegnő? - röhögte el magát.
Kussolj, Folet! - sziszegtem.
Nagy nehezen végülis eltelt a nap. Suli után az épület tetején ücsörögtem - egyedül. Rajzolgattam és zenét hallgattam. Egy óra elteltével rávettem magam, és hazamentem. A bátyám negédes hangon hízelgett nekem egész este, amitől elfogott a hányinger.
Ez az ember nem az én bátyám! - sikoltotta valami bennem. Lehetséges.. Végülis, ki tudja?
Felsóhajtottam, és igyekeztem minél hamarabb álomra bírni magamat. Hajnali egy körül azonban valaki kopogtatott az ablakomon.
- Jézusom! - pattantam ki az ágyból, és azonnal felkaptam a pengém. Aztán persze észrevettem, hogy csak Alex guggol az ablakom külső párkányán. Beengedtem őt, aztán jól leszidtam a fejét.
- Bocsi hercegnő, de csak most nem feltűnő másoknak, ha meglátogatlak - magyarázkodott.
- Mindegy - megráztam a fejemet. - De miért jöttél? Baj van? Vagy esetleg egy újabb ügy? - ráncoltam a homlokomat.
- Mindkettő - fújta ki fáradtan a levegőt. - De jelenleg csak a másodikról számolhatok be. Gyilkosság. Az áldozat egy középkorú nő és lánya.
- Szuper.. - ráztam meg a fejem. Olyan hirtelen fájdalom nyilalt bele, hogy majd' elestem, de szerencsémre Alex elkapott. - Basszus - kaptam oda a fájó ponthoz. - Asszem én most elalszom, ha nem baj.. - Ez volt az utolsó mondat, amit ki tudtam nyögni, még mielőtt végleg beájultam volna. Legközelebb csak délben ébredtem fel.
A rohadt életbe, elkéstem! 
- Ne aggódj - szólt Alex nyugodt hangon. - Megoldottam. Pihenned kell.. Meg persze segíteni nekem - húzta félmosolyra ajkait. - Tessék, latte - nyújtott oda nekem egy gőzölgő bögrét.
- Okés.. És köszönöm - kortyoltam bele a jóleső italba. - David?
- Elment dolgozni.. Konkrétan úgy fogalmazott, hogy "ezen a napon a tiéd", szóval.. Az enyém vagy - vigyorodott el teljesen.
Durcásan nyögtem fel, majd kicsit elfordulva menekültem a finom kávé kortyolgatásába. Kinéztem az ablakon, ahol aznap hajnalban beengedtem ezt az idiótát. Lemondóan hajtottam le a fejemet. Még körülbelül egy negyed óráig ücsörögtünk/álldogáltunk így, és miután sikeresen kizavartam őt, nekiálltam készülődni. Fekete csőfarmer, fehér bő pulcsi egy fekete macskával az elején és egy laza sál. Kontyba fogtam a hajam, és készen is álltam. Eltettem a telóm, a fülesem és a pengémet, a biztonság kevéért. Leballagtam a földszintre, ahol Alex elégedetten nézett végig rajtam.
- Csini vagy - állapította meg.
- Ajj ugyan, kussolj már! - morogtam zavartan. - Még felkapom a cipőm, és mehetünk - intettem.
Egy sornyi csipkelődés után nagy nehezen kiléptünk az utcára. Megcsapott egy hűvös fuvallat.
- Merre megyünk? - kérdeztem izgatottan.
- A kapitányságra.. Elkérjük az ügy aktáját. Aztán meg megyünk terepre. Útközben beugrunk még egy-két helyre, ha nem baj - nézett rám mosolyogva.
- Nem, dehogyis - ingattam meg a fejem. - Amúgy is kíváncsi vagyok a kapcsolataidra - nevettem fel.
- Oh igazán? - szemeiben tükröződött a huncutság, de igyekeztem tudomást se venni róla.
- Bizony ám - emeltem tekintetem az égre. - Gondolom jó pár évvel le vagyok maradva tőled ilyen szempontból..
- Na, ezt aztán jól látod - röhögött ki, mire oldalbaböktem. Végül metróra kellett szállnunk, amit nem bántam.. Szeretem a tömegközlekedés ezen fajtáját. Miután kiszálltunk, egy roppant érdekes alakba ütköztünk bele..

2014. július 9., szerda

#6





- Gyere Maison, menjünk haza - karolta át a vállamat. Én persze nem tudtam mit mondani a döbbenettől. Túl sok volt ez nekem. Eleinte bátran vigyorogtam az ellenség képébe, aztán lemerevedve vártam azt, hogy megöljenek. Ez normális? Aztán Alex.. Olyan gyors volt.. És kecses! Hát ezt jelenti a démonok ereje..
- Igen, ezt.. - bólintott a szöszi. - És igen, normális a reakciód.. Én magam is így kezdtem - mosolyodott el fáradtan. - Viszont még edzened kell.. Majd én kiképezlek! Hiszen lesznek ennél sokkal durvább feladatok is! Ez semmiség volt!
Hosszú idő után most éreztem először adrenalint. A képek, amik bevillantak a történtekkel kapcsolatban. Hihetetlen. Igen.. Azt hiszem, ez jobban illik hozzám, mint az ügyvédkedés!

Hazafelé baktattunk. A nap már alig látszódott a horizonton. Némán hallgattam, ahogy Alex tervezgette azt, hogy miként fog halálra kínozni edzeni engem. Csodás.
- Itt is volnánk! - terelgetett be az ajtónkon a szöszi, mire felmordultam. 
- Nocsak, nocsak. A két bajkeverő - szólt szarkazmussal a hangjában Dave. - Mit csináltatok?
- Sétálgattunk jobbra-balra.. Miért kérded? - mosolygott Alex.
- Benne volt a hírekben, hogy feladta magát a fiatal srác gyilkosa. Interjút is adott a tévének. Mivel a kölyök korotokbeli, azt mondta, hogy fél az osztálytársaitól, és ti meg csak úgy szó nélkül elmentetek "sétálgatni".. Azonnal tudtam, hogy ti voltatok azok - váltott hirtelen komor arckifejezésre.- Mit műveltél a húgommal? Mi az a vágás az arcán?! - ordított rá Alexre.
Én megszeppenve néztem végig, ahogy Alex leül a konyhapulthoz, és mesélni kezd. Dave arcán nyomát se láttam az aggódásnak. Harag izzott szemeiben. Ahogy a történet végéhez ért, Alex gyilkos tekintettel meredt Dave-re. David arcáról le lehetett olvasni, hogy egyáltalán nem féltett. 
Gondolkodik valamin! - vettem tudomásul gyanakodva. 
Alex a pulton könyökölve pillantott felém. 
- Idefigyelj Alexander! A húgom majdnem meghalt miattad! Szerinted meg fogom neked engedni, hogy valaha is a közelébe menj? - kiabált David.
- Edzésre van csak szüksége! Kitanítom őt, és nem eshet bántódása! Úgy őszintén.. Hagynám én, hogy bánthassák az én csodakopómat? - kacsintott rám.
Zavartan fordítottam el a fejemet. Ezek most komolyan rajtam veszekednek?
- Soha többet ne merészelj kapcsolatot teremteni Lorettával, megértetted, vakarcs? - vicsorgott David.
- Ugyan, fogd már be! - sóhajtott unottan Alex. - Az lenne a legjobb, ha Lettet kezelésbe venném..
- Megtiltom! - röhögött fel hisztérikusan. - Két napja ismered őt. Két napja.. Lett.. Édes drága húgom. Kérlek.. Nem is, könyörgöm neked, hogy vedd elő a józan eszedet, és mondj nemet ennek a pszichopatának! - meredt rám. A hideg is kirázott attól a tekintettől. 
Két napja ismerem.. Most mégis jobban megbízom benne, mint benned - gondoltam szomorkásan.
Alex pókerarccal nézett felém. Lemondóan hajtottam le a fejemet. Nem ellenkezhetek a bátyámnak. Csalódottan botorkáltam fel a csobámba, és kulcsra zártam azt. Nem érdekelt senki és semmi. Bekapcsoltam a kedvenc zúzós dalomat, és a lehető leghangosabban énekeltem azt, hogy elnyomjam a lentről jövő ricsajt. 
Sok idő telt el, mire David bekopogott az ajtómon.
- Hugi.. Engedj be, kérlek..
Egy ideig még bámultam a hang irányába. Ugyan minek? Hogy vitatkozz velem egy sort?
- Légyszíves.. Beszélni szeretnék veled a történtekről. Közös nevezőre jutottam a szőke hercegeddel.
Erre a kifejezésre felhúztam magam. Mégis mit gondol ez? 
- Hagyj békén, jó? Pont leszarom az egyezségeteket.. - fújtattam.
- ENGEDJ BE! - ordította.
- NEM! - sikoltottam, és a fejemtre húztam a takaróm. 
- Jó.. Bocsánat - lökte el magát a faltól. - Jó éjt!
Nem méltattam válaszra, inkább csak megpróbáltam álomra hajtani a fejem. Sikertelenül. Hajnali három volt, mire hullafáradtan beájultam az ágyamba. Addig is zenéthallgattam, rajzoltam. Ez a két dolog maradt biztos az életemben - sóhajtottam "drámaian". Túlzottan is ironikus volt a helyzet. 
Jön egy ismeretlen srác, csupa vér, össze-vissza hadovál valamiről. Kiderül, hogy a családjaink jóban vannak. Belekever egy gyilkosság megoldásába. Majdnem megölnek. Az egyetlen ember, akiben eddig megbíztam, a bátyám, furán viselkedik. Mondtam már, hogy csodás?
Szerda reggel volt. Hat óra. Idegbeteg módjára próbáltam kikapcsolni az ébresztőt. Bórzasztóan fájt a fejem és az arcom. Elfelejtettem fertőtleni a sebet a tegnapi eset után. Elmásztam a fürdőig, ahol szemügyre vettem a ronda vágást. Szuper. Elfertőződött. Először vízzel próbálkoztam, amivel egy picit enyhűlt a fájdalom. A fertőtlenítő felkenése után azért párszor felszisszentem, de nagy nehezen megoldottam a helyzetet. Felragasztottam egy darabka gézt a vágás fölé és voilá, készen is voltam.
Felkaptam az egyenruhám, és kisiettem a lakásból. A táskámban csak a pengém, a mobilom meg a vázlatfüzetem volt. Nem vacakoltam a bepakolással. Jó az úgy.
Az osztályterembe beérve Alexet kerestem a tekintetemmel, de nem találtam. Azt hittem, késik egy picit, de miután kicsengettek az első óráról, csalódottan hagytam fel a várakozással. Vajon hova ment?